Az Európai Unió tagállamai egyre kevésbé támogatják az erőltetett zöld programot. Az Európai Bizottságot ez nem érdekli.

Annak ellenére, hogy Európán belül és kívül egyaránt csökken az érdeklődés az új zöld célok bevezetése iránt, az Európai Bizottság július 2-án új éghajlati mérföldkövet készül bejelenteni, amelynek célja a kibocsátások 90 százalékos csökkentése 2040-ig. Azonban mára már egyáltalán nem látszik az a lelkesedés, amely korábban az európai intézményeket az úgynevezett „zöld átállás” felé hajtotta, heylére szkepticizmus, bizalmatlanság és a nemzeti érdekek védelme lépett – nem véletlenül.

Az EU jelenleg jogilag kötelező érvényű célokat tűzött ki: 55 százalékos kibocsátáscsökkentést 2030-ig és teljes semlegességet 2050-ig. A 2040-re kitűzött 90 százalékos közbenső cél elérése azonban belső megosztottságot okoz a tagállamok között.

Csak hat ország (Dánia, Spanyolország, Finnország, Hollandia, Luxemburg és Szlovénia) támogatja teljes mértékben a javaslatot, ami az EU népességének kevesebb mint egyötödét jelenti. További kilenc ország csak akkor fogadná el, ha jelentős „rugalmassági intézkedéseket” vezetnének be, például nemzetközi szén-dioxid-kibocsátási jogokat.

A blokk többi tagja – köztük olyan fontos szereplők, mint Olaszország, Lengyelország, Csehország, sőt, finomabb megfogalmazásban Franciaország és Németország is – vonakodik. Egyesek feltételeket szabnak, mások szerényebb célokat javasolnak (például 80% vagy 85%), és sokan hallgatnak.

Elég volt a klímaőrületből

Ez a széttagoltság egyértelművé teszi, hogy már nincs valódi konszenzus arról, hogy továbbra is feláldozzák-e Európa termelő bázisát egy egyre ideologikusabb és elrugaszkodottabb zöld projekt érdekében – írja a European Conservative.

A támogatás hiánya miatt az Európai Bizottság és Wopke Hoekstra éghajlatügyi biztos kétségbeesetten keresi a kiskapukat. A legvitatottabb javaslatok között szerepelnek a nemzetközi szén-dioxid-kibocsátási jogok. E rendszer keretében egy tagállam finanszírozhatna kibocsátáscsökkentési projekteket harmadik országokban – például szélerőműparkokat Afrikában vagy Ázsiában – és ezeket a csökkentéseket a sajátjaként számolhatná el. A Svédország és Németország által támogatott intézkedés még az EU tudományos tanácsadóitól is bírálatot kapott, akik arra figyelmeztetnek, hogy ez aláássa a cél integritását és elvonja a belső átálláshoz szükséges forrásokat.

Egyéb javaslatok között szerepel, hogy az országok egy évvel később érjék el a célt, enyhítsék a kibocsátáscsökkentési görbét 2030 és 2040 között, vagy az erdőkön vagy még éretlen technológiákon keresztül történő „szén-dioxid-eltávolításra” támaszkodjanak.

Mindezek a lehetőségek hallgatólagosan elismerik, hogy a cél számviteli trükkök alkalmazása nélkül megvalósíthatatlan.

A valóság az, hogy a „klíma trend” világszerte visszafordul.

Az Egyesült Államok enyhítette kötelezettségvállalásait a Kínával folytatott verseny nyomására, amely továbbra is a szénre és a kibocsátásintenzív iparágakra támaszkodik. India és más feltörekvő hatalmak a gazdasági fejlődést helyezik előtérbe. Még az EU-n belül is háttérbe szorította a zöld menetrendet az ukrajnai háború, az energiaválság, a deindustrializáció és az infláció.

Az európai klímapolitika, amelyet egykor globális modellként népszerűsítettek, egyre inkább terhet jelent, amely rontja a kontinens versenyképességét és gyengíti a belső kohéziót. Miközben a polgárok az energiaárak meredeken emelkedésével, gyárbezárásokkal és a kezdődő ipari recesszióval küzdenek, Brüsszel ragaszkodik a jelenlegi irányvonalhoz.