Az „iszlám NATO” ötlete korántsem új Az Arab Liga egyik konferenciáján már 2015-ben elfogadták az Egyiptom által benyújtott kezdeményezést, de azóta nem valósult meg.

Az Arab Liga 1945. március 22-én Kairóban jött létre – még az ENSZ előtt –, így a világ egyik legrégebbi regionális államközössége.

Az iszlám világ nem monolitikus blokk és nem is reménytelen, véget nem érő belső viták színtere, hanem egyszerűen rendkívül instabil. Carl Schmitt szavaival élve: a külső hatalmak beavatkozása ugyanúgy nem elegendő magyarázat erre, mint a kizárólag belső nehézségekre való hivatkozás – írta a nius.de.

A nagy régió muszlim államai között több közös vonás is van. Az egyik ilyen a nyugati hatások és a történelmi idegenszolgálat kezelése. Azokban az államokban, amelyek többé-kevésbé a Földközi-tengerhez határolnak, az elmúlt században egy erősebb arab nemzeti karakter alakult ki, amelyet a hidegháború logikája gyakran kiegészített szocialista-militarista hatásokkal.

Ebben a korszakban, mindkét befolyás hatására, erősebb szekularizációs tendencia mutatkozott, amely gyakran a muszlim ortodoxia belpolitikai ellenzékéhez vezetett (Egyiptom, Szíria és mások).

A keletebbre fekvő öbölvidéki régióban zajló konfliktusok, elsősorban a Szaúd-Arábia és Irán közötti hagyományos ellenségeskedés, inkább a hagyományos kalifátusi viszály mintáját követik. Ehhez jönnek még az etnikai feszültségek a népcsoportok (törökök, kurdok, irakiak) között, amelyekről úgy tűnik, hogy csendes megállapodás született arról, hogy ezeket a Nemzetek Szövetsége által meghúzott határoknak is köszönhetik.

Die „islamische NATO“ ist ein nur am Rande der Berichterstattung gefallenes Schlagwort der letzten Wochen. Es sollte uns aber interessieren, nicht nur deshalb, weil dieser Region ein Großteil der hiesigen Migranten entstammt. https://t.co/DPdIBLDnyW pic.twitter.com/DpqTbbOqYf

— NIUS (@niusde_) September 23, 2025

A Levante régióban a szövetségek iránti hajlandóság történelmileg és gyakorlatilag is valamivel erőteljesebb. Elvileg megállapítható, hogy a pánarabizmus vagy a koalíciók iránti ösztönzés inkább itt ered, míg a szaúdiak és az irániak inkább arra törekednek, hogy megőrizzék függetlenségüket egy térségi rend központjaként, és a szomszédok helyett globális szövetségesekre támaszkodnak.

Izrael kérdésében nagy az egyetértés. A zsidó állam puszta létezése nemcsak az Arab Liga kedvenc témája, hanem minden különbség ellenére a legkülönbözőbb módon valóban idegennek tekintik. A elutasítás történelmileg a csendes együttműködés során megnyilvánuló puszta retorikától a nyílt ellenségeskedésig és a zsidó állam megsemmisítésére irányuló törekvésekig terjed.

A később kialakult palesztin nemzeti karakterrel való szolidaritás inkább ennek az alapvető idegenszerűség-érzésnek a logikáját követi, mint fordítva. Ezt a tézist alátámasztja, hogy az elszórt békefolyamatok, a valósághoz való józan hozzászokás, valamint az a tény, hogy Izrael gazdasági és politikai téren is megállja a helyét, a közelmúltban még olyan megállapodásokhoz is vezetett, mint az „Abraham-megállapodások”.

Az iszlám államok tehát néhány évvel ezelőttig, alapvető elutasításuk ellenére, két csoportra oszthatók voltak: azok, akik valamilyen módon meg tudtak egyezni Izraellel (Rijád), és azok, akik a fundamentalista ellenzék kártyájára tettek (Teherán).

Izrael túlélésért folytatott küzdelme és önérvényesítési szándéka, amelyet Egyiptomban és Szaúd-Arábiában időnként még bizonyos tisztelettel is fogadnak, a nemzeti érdekek fenyegetéseként értelmezik.

Egyiptom, az egyik olyan ország, amellyel Izrael viszonylag stabil munkakapcsolatot ápol, mozgósít a Sínai-félszigeten – nem utolsósorban azért, mert attól tart, hogy a palesztin menekültek áradata destabilizálhatja saját országát. Szaúd-Arábia viszont nem tudja megtartani hegemóniáját a Perzsa-öbölben, ha tolerálja az extraterritoriális beavatkozásokat a baráti emírségekben.

Ebben a légkörben a globális színtéren is változás zajlik. Az USA kivonult Afganisztánból, és fokozatosan visszavonul Irakból is. Az Abraham-megállapodások valójában arra szolgáltak, hogy felkészítsék a régiót erre a kivonulásra, és a szaúdiakat és a szomszédos emírségeket tegyék meg ennek a rendnek a helytartóivá, amelyben Washington a diplomáciára támaszkodik, és csak eseti katonai csapásokat hajt végre. A belpolitikai okokból is motivált és nem megkérdőjelezhető Izraelhez való kötődést a szomszédos országok szélesebb körű bevonásával kellett volna kiegészíteni. A megváltozott helyzetet azonban a Kínai Népköztársaság meghívásként értelmezte.

Szaúd-Arábia és Irán körülbelül két éve egy Peking által kezdeményezett közeledési folyamatban vannak. A 2016-ban csúcspontjára jutott rivalizálás, amely sok olvasó fejében még mindig jelen van, ezen iránymutatás alapján egyre inkább csökken. Ezt a fejleményt egy fokozatos szerepcserével kíséri az indiai szubkontinensen, ahol a viszályban álló Pakisztán és India hagyományos hozzáállása Kínához és az USA-hoz megváltozik.

Ezzel egy döntő lépés történt az „iszlám NATO” felé vezető úton.

A múlt héten Szaúd-Arábia és Pakisztán védelmi megállapodást írt alá, amelynek központi eleme valójában a híres NATO-logikára vezethető vissza: a jövőben az egyikük elleni támadást mindkettőjük elleni támadásnak kell tekinteni.

Az európai politika is nyilvánvaló geostratégiai inkompetenciát mutat: Az Egyesült Államok évtizedek óta tartó bírálata most éppen azzal jár, hogy az amerikai kivonulás nyomán a Közel-Keleten soha nem látott egység alakul ki az iszlám államok között, amelyhez éppen Kína is csatlakozik. Bármi is alakuljon ki Marokkótól Pakisztánig terjedő térségben, az nagyon kevés köze lesz az EU érdekeihez.

Több európai nemzet bejelentette Palesztina államként való elismerését, legutóbb a brit munkáspárti kormány Starmer miniszterelnök vezetésével.

Értékelés nélkül is szerencsétlennek nevezhető, hogy egy ilyen elismerés – amely végül is hatalmas eszköz, különösen mivel Franciaország és Anglia gazdasági szempontból is erős ENSZ-vétójoggal rendelkező hatalmak – engedmény vagy terv nélkül valósul meg

– írta a nius.de.