Egy neves francia közgazdász kifejtette, hogy az ikonná vált klímaaktivista hogyan fordult az atomenergia felé, ami újabb bizonyíték arra, hogy a valóság mindig győzedelmeskedik az ideológia fölött.

Meglepő fordulat történt a lelkes svéd klímaaktivista, Greta Thunberg hozzáállásában, a fiatal lány ugyanis pár évvel ezelőtt még tinédzserként azzal vált ismertté, hogy egyszemélyes mozgalomként kezdett tüntetni, így kívánta felhívni a figyelmet a bolygót érintő éghajlatváltozásra és annak következményeire. Az aktivista hamar rendkívüli népszerűségre tett szert, több nemzetközi klímakonferencián is felszólalt, köztük az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik tárgyalásán is.

A közelmúltban azonban 180 fokos fordulat következett be a véleményében, a német ARD csatornának október 11-én adott interjújában ugyanis Greta Thunberg a villamosenergia-ellátás biztosításával kapcsolatban kijelentette, hogy kétségtelenül jobb lenne kiterjeszteni az atomerőművek tevékenységét, mintsem újranyitni a széntüzelésű erőműveket.

A lelkes klímaaktivistából civil atommentővé avanzsált Thunberg pálfordulásáról és annak lehetséges okairól írt a Valeurs actuelles nevű lapban Bruno Alomar francia közgazdász, a Sciences Po nevű egyetem professzora, aki úgy véli, hogy ismét bebizonyosodott, hogy a valóság előbb-utóbb megdönti az ideológiát.

Alomar állítása alátámasztására pontokba szedte érveit, az első pontban az energia példáját említve arról ír, hogy a környezeti ideológia hatalmas és maradandó károkat okozott, mert a valósággal dacolva a környezetvédők olyan gyors átalakulásba rángatták a világot, hogy az részben kudarcot vallott. Alomar hangsúlyozza, hogy elengedhetetlen a fosszilis tüzelőanyagok alternatíváinak kidolgozása, az erőforrások mérsékelt felhasználása, az EU ráadásul már 2000-ben is erre törekedett.

Második példaként a védelem kérdését említi a közgazdász, kifejtve, hogy Európa éveken át abban a békés illúzióban élt, hogy a modern felfogás szerint a szelíd kereskedelemmel véget lehet vetni a konfliktusoknak, ezért gyanakodva fogadta a katonai kérdéseket. Alomar kiemeli, hogy a fenti felfogás értelmében az EU úgy gondolta, fel kell számolni azokat a vállalatokat, amelyek a két világháború közötti időszak „ágyúkereskedőinek” tartottak, hozzátéve, hogy ha szükséges, ezt a finanszírozás megvonásával tennék. Ekkor azonban közbeszólt az ukrajnai háború és jött a pánik, a védelmi cégek megbélyegzését követően ugyanis a pénzembereknek, újságíróknak és politikusoknak eszébe jutott, hogy talán tudni kellene védekezni, a védelmi ipar tehát nemcsak munkahelyeket jelent és nem csupán az innovációról szól, hanem az utóbbi időben oly sokat emlegetett újraiparosítás gerincévé vált.

Harmadik példaként a növények védelmét említi Alomar, különös tekintettel az erdőirtás elleni küzdelemre, amely nemes cél ugyan, de ésszel kell csinálni. A környezetvédők évek óta különféle termeléseket bélyegeznek meg, erdőpusztítással vádolva a vállalatokat, a közelmúltban pedig az európai hatóságok az Európai Parlamenten keresztül elfogadtak egy olyan jogszabályt, amelynek célja az importált erdőirtás elleni küzdelem. Ez azt jelenti, hogy arra kötelezik a vállalatokat, hogy garantálják, hogy az általuk forgalomba hozott termékek nem olyan területekről származnak, amelyeken 2019. december 31. előtt erdőirtás történt. Alomar említést tesz a növényi olajok bioüzemanyagként való felhasználásáról is, ami a mostani benzinhiányos világban különösen fontos lehet, ám ez egy olyan út, amelyet az EU egyelőre különféle ideológiai okokból kizár, ezt azonban a gyártók vitatják, méghozzá jogosan.

Írása végén úgy foglalja össze gondolatait Bruno Alomar, hogy az Európát sújtó válságok mértéke, változatossága és felhalmozódása nem a véletlennek köszönhető, épp ellenkezőleg, mindenekelőtt az ideológia által inspirált folyamatos hibák sorozatának tudhatók be. A közgazdász úgy véli, eljött az idő, hogy Európa kilépjen ebből a felfogásból és visszahelyezze az elemzést és az érvelést a közpolitikába.